okorfos * N a p l ó m

A tegnapi napom kicsit mozgalmas volt, nem számítottam arra, hogy gyakorlatilag egész álló nap a városban leszek, mégis így sikerült.

Fruzsival, a (volt) padtársammal azt beszéltük meg, hogy 13:30-kor találkozunk a könyvtárnál, még a film előtt, hogy ajándékot szerezzünk Áginak, aki nem rég töltötte be a 19-et. Mikor megérkeztem, nem láttam, hogy már ott lenne, de a túloldali buszmegállóban feltűnt egy ismerős arc, így odagubbasztottam mellé és picit beszélgettünk. Pár pillanat múlva Fruzsi is megjelent, majd elindultunk az ajándéknéző-körútra.

Lövésünk sem volt először, hogy mit kéne, de mégis hamar arra a megegyezésre jutottunk, hogy valami hasznosat és ne a szokásos körömlakk-fülbevaló kombinációt. Benéztünk pár boltba, trikóvadászatot tartottunk. A film 14:45-ös időpontra volt kiírva, így úgy tűnhet, hogy rengeteg időnk volt a két trikó kiválasztására, de mi az utolsó pillanatra hagytuk a döntést. Ajándék beszerezve; átadva.

Felsuhantunk a pláza legfelső emeletére a mozihoz és kiváltottuk a jegyeket a szokásos nagy pattogatott kukoricával és a becsempészett kólával.

Nem volt rossz. Moziban, barátokkal egészen elviselhető film.

A film után Fruzsinak rajzra kellett mennie, ezért Zita csatlakozott hozzánk, hogy megmaradjon a bűvös hármas szám. Amég a rajznak vége nem lett beszélgettünk mindenféléről - kicsit azért hiányzik ez a szocializálódás.

Zita új programot talált; Fruzsi visszatért. Ittunk egyet így hétfő este a megszokott kis helyünkön - áfonyás sommersby - majd beültünk egy pizzára is. Összegészében jó kis este volt annak ellenére, hogy zuhogó esőben kellett hazatekernem a biciklit.

Amikor kezdek kicsit magam alá kerülni, akkor mindig kapok az élettől két nagy maflást, nehogy már sajnáljam magamat - és milyen igaza van.

Még úgy a ballagás előtt találkoztam az egyik so-called "volt-legjobb-barátnőmmel" teljesen véletlenül.

Éppen a magyar próbaérettségimen voltam túl és eldöcögtem anyu iskolájához, hogy együtt 'fehéringnéző-körútra' menjünk, mert ballagásra és érettségire nem elég egyetlen fehér ing és később is hasznát fogom venni ezeknek vizsgaidőszakban. Talán.

Szóval, találkoztam ezzel a lánnyal és pár szót váltottunk arról, hogy ki mennyire iszonytatóan fél az érettségitől; ki hova tovább - tudjátok, a szokásos kérdések, amikor összefutsz egy rég látott ismerőssel. Egyébként, ő 0. évfolyamba is járt, szóval egy évvel idősebb, mint én, de ez nem gátol meg minket abban, hogy teljes mértékben megértsük egymást.

Pár mondat után fény derült arra is, hogy nem olyan rég elveszítette az idős apukáját, így nem maradhatnak tovább a városban. Kb. egy éve költöztek ide. Mindennek a tetejébe, ő mióta az eszemet tudom jogásznak készült és erre feküdt rá az öt éve alatt, de ezek a számítások... nos, mindenki tudja, hogy mi történt. Szinte lehetetlenség jogra bekerülni idén. Derékba tört tanulmányok; széthulló család, de legalább van egy barátja, akivel (tegyük fel, hogy) jól megvannak.

Aztán, ma elkezdtem vele beszélgetni egy kicsit fb.-n keresztül, és mondta, hogy összeköltöztek ezzel az emberrel. Kicsit meglepett a dolog, de manapság ez már nem vált ki belőlem semmilyen negatív gondolatot, mivel sorra jegyzik el a barátnőimet, aztán költöznek össze... meg vissza.

Később az is kiderült, hogy nem a nagy szerelem miatt költöztek össze, hanem nem volt a barátnőmnek hova mennie. Az anyukája valami nőnél dolgozik és lakik, ahova ő nem mehetett. Most állást keres - beadta az önéletrajzát a helyi bevásárlóközpont pár üzletébe és próbál kitartani az embere mellett, bár a szavaiból úgy vettem ki, hogy ez sem lehet egy hosszú életű kapcsolat.

Nem mintha nem tudtam volna eddig, de - mindig van valaki, akinek sokkal, de sokkal rosszabb. Világ életemben azt hittem, hogy ilyesmi a barátaimmal és velem nem fordulhat elő. Igen.

Hát, ha akartok egy nagy sorozatot zokogni, akkor ne hagyjátok ki a lehetőséget - egyébként, jó film.

Ez biztos megint csak olyan pillanatnyi elmezavar.

Valahogy úgy szól a közhely, hogy akkor lehetünk boldogok valakivel, ha a számunkra fontos ember hibáit közömbösökké tudjuk varázsolni és valahogy megbékélünk velük.

Hibáit... tehát a számunkra zavaró tényezőket.

Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy képes vagyok-e erre. Valahogy mindig is gyengének tartottam magamat egy párkapcsolathoz; ennek ellenére nyolcadikos korom óta - hű, az már tényleg régen volt - kisebb szünetekkel ugyan, de mindig volt valakim.

Valakim... az az 'm' betű kicsit furán hangzik, ha figyelembe vesszük azt a fontos tényezőt, hogy senkit sem birtokolhatunk. Ez lehet az egyik legfontosabb. Tehát, már megint csak magamra gondolok. Önző lennék? De hát minden rajtam keresztül szűrődik meg ebben a világban. Ezen azért érdemes hosszabban elgondolkodni.

Szóval, már megint csak nem lehetek "az első". De miért is kéne annak lennem? Már megint ez az egoizmus. Lehet, hogy rejtve ugyan, de tényleg önző vagyok és túl sokra tartom magamat. Lehetne ezek nélkül élni?

Visszatérve a gondolatmenethez, a legutóbbi lezárt kapcsolatom is valahol emiatt mehetett tönkre. Nem bírtam elviselni, hogy a zene, a banda fontosabb, mint én. Nem... persze, hogy nem... én mégiscsak egy ember vagyok. Nem egy hangszer. Többet érek. Többet érek? Nos, az a valaki úgy néz ki, hogy nem így gondolta, tehát megint csak felértékeltem önmagam.

Van valami, ami érdekli - rajtam kívül. Ezt nem bírom feldolgozni? Talán azért, mert engem soha nem érdekelt különösebben semmi, csak az, hogy legyen valaki, aki szeret? Hogy legyen valaki, akiért élhetek? Szerintem rátapintottam a lényegre.

A jövő kérdése tehát: 

Vajon fel fogom tudni dolgozni, hogy a munkája túlontúl fontos lesz a számára?

Talán éjszaka nem fekszik be mellém, hanem beágyazza magát a gép elé és fejleszt. Talán csak akkor fogok kelleni, ha épp megunja - már ha megunja - azt, amin éppen ügyködik; ha nincs ötlete - persze, hogy mindig van ötlete. Ő maga mondta, hogy főnyeremény lenne ilyen szempontból munkaügyi téren, mivel hazavinné a munkáját...

... hm... nincs több kérdésem.

... a világ elől - gondoltam; majd ennek értelmében tettem mindent a mai napon.

Valami meghasadt bennem... vagy... vagy fogalmam sincs. Nem értem, hogy mi történt, de én már reggel biztos voltam benne, hogy a mai napon eltűnök mindenki számára. A gépecskémen keresztül elérhettek, de nincs az a lélek, aki miatt én ma felöltözzek és megmossam az összegubancolt tincseimet.

Hozzáláttam a tételeimhez, olvasgattam a blogok között. Olyan igazi, pihenős napot tartottam. Nem éreztem jól magam. Talán, ha egyedül élnék teljesen, akkor előbb halnék éhen, mintsem ebédet főzzek magamnak vagy elugorjak a boltba. Sűrű bocsánatkérések közepette lemondtam a találkát B.-vel, majd folytattam a betűsokaság tanulmányozását, immár a teraszon, napsütésben. Egészen felmelegítette a szívemet. Biztos valami felsőbb hatalom akarja megakadályozni, hogy B. megunja a személyemet, és én hagyom neki.

Már nem kell erősnek lennem - egy darabig - és ezt a testem is nagyon jól tudja, ezért kezd elhagyni. Na, majd meglátjuk, hogy mi sül ki ebből.

Mosogattam; rendbe szedtem a konyhát; begépeltem a jegyzeteimet a kis csoporttársaim számára; kidolgoztam egy nyelvtan tételt és bedobtam a közösbe. Ennyi. Ennyi az, amit fel tudok mutatni, ha megkérdezik, hogy mégis mit műveltem május tizennyolcadikán, egész álló nap.

De legalább megpróbáltam boldog lenni.

Folytatom.
Folytatom, mintha el sem ballagtam volna; folytatom, mintha nem gyömöszöltem volna a fejembe töméntelen mennyiségű tudásanyagot; folytatom, mintha legalább félig le sem érettségiztem volna; folytatom, mintha még nem lennénk fél éve együtt; és végül, folytatom, mintha nem fogyott volna el két másodperc alatt ez a 450 ml kakaó.

Azt hiszem, hogy leginkább ehhez az üres kakaósdobozhoz tudnám hasonlítani az elmúlt hónapokat. Rágörcsöltem már az állomáson a gondolatára, hogy kivegyem a hűtőből, piros-fehér csíkos szívószálat tömjek bele és lassan elkezdjem szürcsölni. Aztán, egy szempillantás alatt elfogyott. Valahogy így nézett ki ez a pár hét is.

Rengeteg program, sivatagi hőség, forrongó indulatok - és az ember koncentráljon arra, amire lényegében már négy/tizenkettő éve tudatosan készül, de valójában még fel sem fogta, hogy miről van szó: érettségi. Rágörcsölsz, aztán a kakaósdobozon meglátod, hogy a szavatossági ideje pont aznap jár le és... tudod, hogy véged; ez a nap is el fog jönni.

Talán fölösleges leírnom az egész hacacárét, úgyis minden világosan él az emlékezetemben, ami meg mások számára fontos, az úgyis kiderül előbb-utóbb.

Tartom magam az első pár sorhoz és folytatom, mintha mi sem történt volna...

A mai reggelen hagytam a testemet addig pihenni, amég csak kívánta, hiszen valljuk be, megérdemli mindezek után. Kitartott mellettem, tűrte, hogy gyötörjem és nem mondott csődöt. Nem is tudom, hogy mikor feküdtem utoljára ilyen gondtalanul - szinte test nélkül - a kis ágyamban, a rengeteg párnám közt, elkényelmesedve. Aztán, gondoltam egyet és kipattantam az ágyból. Átnéztem pár tételt szombatra (ugyanis eljárok majd beszélgetni egy kis biológiáról egy tanárhoz), majd vízkőmentesítettem a fönti fürdőszoba mosdókagylóit. Kicsit talán ki is kapcsolja az embert ilyenkor a takarítás.

Bevágtam egy szelet nutellás kalácsot és, mint aki jól végezte dolgát, hozzákezdtem a szokásos ceremóniához: tisztálkodás. Jött B., akivel tegnap váltunk hivatalosan fél évesekké és újra megszorongattuk egymást.

Ez egészen addig tartott, amég vége nem lett ennek a napnak...

Egyelőre nagyon nem bánom, hogy elmúlt. Még csak nem is kezdett kötődni hozzám a négy év alatt sem az épület, sem a tanárok, sem az osztálytársaim. Szokásos kis közösség, ami a legvégére sem tudott teljesen összekovácsolódni. Májusra mindig megunjuk egymást. Elég a hisztiből, többé nem kell látnom azokat, akiket nem szeretnék. Akik meg fontossá váltak, nos, azokkal úgyis tartjuk a kapcsolatot - aggodalomra tehát semmi ok. 

Olyan ember vagyok, aki kerüli a balhét és mindenkivel jóban van. Ennek ellenére, már nálam is betelt az a bizonyos pohár - elég volt. Viszlát!
Aztán... csendesség...
Nem nyávog senki; nincs hová felkelni minden nap; nincs idegeskedés, hogy "jaj, holnap dolgozat", "mi is volt a házi?"; nincsenek éles kacagásfoszlányok a folyosó túloldaláról; nincs a 12:10-es csordában rohanás az ebédlő felé; nincs többé ilyen jellegű tolakodás. Nincs semmi... csak én vagyok, és akit keresek. Csak én vagyok és a tételeim. Csak én és a szobám. Csak én...; egymagam.

Azért rendesen hiányzik már az írás. Nem is konkrétan amiatt, hogy olyan hűde' nagyon ügyes lennék vagy valami hasonló; inkább az hiányzik, hogy számomra visszaolvashatóak legyenek a történeteim. No, meg Ti is, kedveskéim, akik olvassátok a kis nyakatekert mondataimat és igazán szívderítőeket tudtok néha hozzászólni. Kicsit mintha ezzel nem csak magamat hagynám cserben, hanem Titeket is. (és... olvasni sem olvasok, szóval fogalmam sincs, hogy mi van Veletek, ami szintén nagyon bánt...)

Azért is fontos lenne a megörökítés, mert olyan napokon vagyok túl, amik meghatározóak és nem csak én tudnék belőlük utólag is okulni; de természetesen amint a lehetőségeim megadatnak, próbálok pótolni mindent - persze a teljesség igénye nélkül.

Leírásra kerülhetett volna 1-2 péntek este is, de ezek nem annyira meghatározóak mostanában, hiszen megy a nagy érettségi-hajsza, folyamatos nyomás alatt vagyunk és ezt nem csak az idegeim sínylik meg, hanem az egészségem és az emberi kapcsolataim is. Elszigetelődök [ennek azért van számomra egy másodlagos jelentése is], és egyre esélytelenebbnek látok mindent. Kicsúsznak a dolgok a kezeim közül és hiábavalónak látszik minden - tanulmányi téren. Mindeközben azért annyi betűt próbálok a kis agyamba tömöríteni, amennyit nem szégyellek, de igazán jól jönne, ha egy nap nem huszonnégy órából állna, mert akkor aludni is tudnék valamelyest.

Volt egy időszak, amikor nagyon boldog voltam B.-vel. Aranyos volt és elértünk arra a pontra, hogy úgy éreztem, hogy végre szeret és nem is fél kimutatni. Nem duzzogtam, felkelt időben és sokat volt velem. Kicsit mintha az az egy test egy lélek duma látszott volna megvalósulni és tényleg azt kívántam, hogy bárcsak hozzávarrnák. Aztán, ez részemről kicsit meginogni látszott egy apró félreérthető pénteki szituáció miatt. Csutival sétáltunk be a központba anyu iskolájából, mert nála voltunk tárgyalni a tanároknak való ballagási ajándék kapcsán, és én már a mozgásáról megismertem B.-t, aki úgy a 400m-re lévő zebrán vonszolta át a kis testét. Egészen megörültem, de Csuti csak...: De ki az a lány? Áh, biztos csak éppen átsétál mellette; tuti szólt volna, ha lányokkal találkozik - de amint átértek már bennem is tudatosult, hogy túlságosan egymás mellett haladnak és a kis eszmefuttatásom után annyit sipítottam én is halkan, hogy... Ki az a lány? Csuti rávett, hogy hívjam fel, és amint belenyögtem egy remegő testű sziát a telefonba, már körbe is fordult és pár pillanat múlva meglátott. Odajött, de feltűnően zavarban volt; azért szájon csókolt. A lány bemutatkozott, a neve apró kést döfött a szívembe, de azért elég barátságos maradtam. [Hallottam már róla történetet...] Aztán pár szó után otthagytuk őket, mivel Peti is megérkezett, akivel anno volt egy kis konfliktusunk. Az sms-ekre nem válaszoltam; nyilvánvalónak tartottam, hogy csak feszültségoldás, csak magyarázkodás... és tényleg az volt; de bár nem volt tervben, este felé ellátogatott B. hozzám is és egyetlen kérdőjel nélkül kezdte megválaszolni a fel nem tett kérdéseimet. Még mindig fájt... de hát, én ilyen vagyok...
... mocskos mód féltékeny.

Mosolyogtam, de a szemembe érkező fénysugaraktól csak a körvonalad láttam. Éreztem, hogy visszamosolyogsz; közelebb mentem...

Aztán te lefordultál a lehető legközelebbi első sarkon.

Ka...

pasz...

kod...

nék...,

kedveseim. Mikor és kibe? Mikor kibe. Mikor mibe. Aztán, néha szakad a cérna, pattan a húr.

Régen írtam már, és annak ellenére, hogy alig van időm valamire, most mégis ide kéne kaparni pár sort - ha csak az emlékek kedvéért is.

Elkezdeni mindig nehéz... befejezni is. Lássuk a medvét!

Mivel múlthét pénteken nem találkoztam a lányokkal, mert Fruzsi nem tudott itt aludni, így mostanra iktattunk be egy ilyen "ittalvós-járkálós" estét.

B.-vel megbeszéltük, hogy felkel korán és majd előtte azért találkozunk. Erre úgy számítottam is, de ha én számítok valamire, akkor az biztos, hogy nem lesz úgy, ezért marad az életfilozófiám, hogy a legjobbat remélem, de a legrosszabbra számítok - gyakran beválik. Gondolom akkor fölösleges említenem, hogy sokáig aludt és utána nem tudta eldönteni, hogy mégis a barátaival találkozzon inkább vagy velem. Elég hamar megfogalmazódott azért az bennem, hogy "könyörgök; legalább ne nekem kelljen eldönteni, hogy te hova mész"... és akkor innen jött részemről az a passzív magatartás, amiből nehezen tudok kimászni. Rosszul is esett, meg... hát... rosszabbul is esett. Nem lett volna kedvem vele találkozni egy óra múlva, amikor írt, hogy tudna jönni - persze ezt is csak egy olyan kérdő szócskával fejezte ki, hogy "menjek?". Ugyan; még olyan keveset voltál velük. Nekem pedig már úgyis rossz kedvem volt, szóval nem járt volna azzal jól, ha csak duzzogok másfél órán át. [Azért mentségemre megemlíteném, hogy felőlem bármikor találkozhat a barátaival - egyáltalán nem zavar és tudom, hogy igenis kell velük lennie, mert én nem tudom neki azt biztosítani, amit ők. Az egyetlen probléma itt az volt, hogy előző nap még rá is kérdeztem, hogy találkozik-e velük és a válasz az volt, hogy nem, mert krisztizik. Inkább ne mondta volna és akkor kicsit könnyebben veszem a péntek estét. Ígéretek.]

Persze azért duzzogtam, de csak magamban.

Tudom, tudom, nem kéne így felkapnom a vizet azért, mert ő is ugyanazt csinálja, ami miatt rengetegszer összevesztem valaki mással. Akkor már egészen hozzászoktam ahhoz, hogy az ilyen esetekben nem engem választanak. Egy idő után beletörődik az ember abba, hogy valami mindig fontosabb. Nem így kéne lennie... de már egy ideje szembesítenek azzal, hogy az élet bizony nem olyan, mint amilyennek én azt elképzelem - és ez tökéletesen így is van.

Duzzogtam.

Duzzogva menekültem a buszmegállóba a bakancsomban a testvéremmel, hogy elérjük a központból induló 20:45-ös buszt, ami kb. 55-re ér ide. Enikő 2 megállóval később fölszállt és 05-kor már le is szálltunk a központi buszmegállóban. Hívtam Fruzsit és a piacnál találkoztunk, mert pénzt szerettek volna fölvenni. Fruzsi hozta még Zitát, meg két rajzos fiút: Zalánt és Petit. Zalánnal még egy ovis-csoportba jártunk, a Peti pedig a buszról volt ismerős. Így, együtt mentünk a kerék nevezetű kocsmába, ahol sikeresen jókedvvé konvertáltuk a folyadékot - a duzzogásomnak pedig jót is tett. Csocsóztunk, beszélgettünk, fotelon fetrengtünk, morzsáztunk, ajtót-fejeltünk (vagyis fejeltem, de ez nem írható a részegség számlájára, ugyanis nem voltam az). Alkohol barátunk oldja a hangulatot, meg a billentyűzárat is, és szinte magától írja az sms-eket - amikre ugye általában válasz ilyenkor törvényszerűen nem érkezik. A telefonomat Fruzsinak odaadtam és tovább duzzogtam.

- Hé, szép lányok! Te is szép lány vagy!

- Te meg pár éve majdnem hozzám vágtál egy széket a sarokban...

- Biztos haragszol. Nagyon utálsz...

A válaszra már nem futott az energiáimból.

Amikor már nagyon ráült az álommanó a szempilláimra, bementünk a városba - valami fura ember kíséretében - és egy gyros és sültkrumpli társaságában nekivágtunk a hazaútnak Fruzsival. Útközben találkoztunk kissé illuminált állapotú két fiúval, akik apróért kuncsorogtak és cigit adtak volna cserébe. Fruzsi jó szívének köszönhették azt az 500 forintot, majd egy kis beszélgetés után szélnek eresztettük őket. Hazafelé kicsit oldódott a duzzogásom, mert Fruzsival kibeszéltük ezeket a gonosz-rossz férfiakat. 3-ra haza is értünk és reggel 11-ig aludtunk. Éjszaka én nem sokat tudtam pihenni, gyógyszert is kellett bevennem a hasamra és forgolódtam, de azért moderáltam magam azért, hogy ő tudjon aludni. Ebéd után megsétáltattuk a kiskutyánkat, Teodort, majd bemásztunk a városba egy kis sütiért, mivel anyunak tegnap volt a névnapja.

Sacher-torta és valami marcipános alagút - anyu pedig sírva fakadt. A pici torta a múltheti szülinapja miatt jött el velem, mert pár szavából éreztem, hogy nem esett neki jól, hogy nem volt min és mit elfújnia. Sajnos mi erre nem nagyon figyelünk oda. Inkább anyu az, aki ajándékok után rohangászik az összes ünnep beálltakor.

Oldódott a duzzogásom és tegnap találkoztam B.-vel. Kocsival jött. Megsétáltattuk Teodort, majd ketten is sétáltunk picit, hogy beszélgessünk, aztán itthon aludtunk egy-két órát. Oda meg vissza vagyok érte, úgyhogy az összes "ilyen kis izét" (duzzogni-valót) még simán le tudom nyelni, ha személyesen találkozunk - msn-en keresztül kicsit nehezebb.